~ 5. fejezet

2015. szeptember 7., hétfő

{...amelyben végre történik is valami, mondjuk Sehun. }

Oké tudom, hogy iszonyatosan régen nem volt friss rész, és egyteljes hónapig üres volt az oldal, szóval sajnálom és bocsánat. Most meg itt a suli... Mentségem, hogy egy másik blogot is szerkesztek, sokkal komolyabb szinten: ambivalentina :) A sztori 100%, hogy be lesz fejezve, csak hát sajnos lassan. c: Köszönöm, hogy elolvasátok, remélem tetszik! ^-^

A zene basszusa minduntalan dübörgött mellkasukban. Egyre erősebben, egyre intenzívebben mozgolódott mindenki, ugrált és csapódott a másiknak. „Vadállatok” gondolta rögtön Yixing és igyekezett volna kifelé az őt lassan körülölelő tömegből, de Jongin karakteres arcát nem látta kirajzolódni a halvány fényektől a közelében. Egyszerre ledermedt egész testében, és mégis, szívverése a dobok ütemének többszörösét verte. Jongin nem volt sehol, de még Sooyang se. Lay hirtelen nem tudta mihez kezdjen. Persze, az áramlatok rángatták egyik helyről a másikra, egyre távolodott eredeti állóhelyétől, de nem jutott elhatározásra, hogy megkeresi páciensét, vagy elmenekül. Utálta a tömeget, így nem is értette, hogy is sikerült neki koncertre jönnie, emberek közé… Bár valószínűleg a naivitása vezette, mert hát mindenki popot hallgat, az alterokból olyan kevés van. De ez nem is alter, ez kőkemény rock, és ezt más nem is bizonyíthatta volna, mint hogy Yixingnek arra kellette eszmélnie, hogy a tömeg távolodik tőle, sőt forog. Vagy nem is… Az emberek egyre gyorsabban jelentek meg látómezejében, majd tűntek el, mígnem megint előjöttek. Körbe-körbefutottak Yixing körül, majd rendszerezetlenül, mégis egyszerre rohantak neki hirtelen a középen állónak és egymásnak.

Yixing hallott már persze erről a pogó dologról, de esze ágába se volt kipróbálni. „Mégis milyen elmebetegnek kell lenni ahhoz, hogy zenére rugdosd a másikat?” gondolta mindig is, de ahogy az izzadt testek egyre csak összenyomták, valahol ő maga is érezte a dolog pozitív mivoltát. Lábai megrogytak, és valami furcsa remegés futott végig rajta, egészen a feje tetejéig. Szemei elvesztették a félhomályban cikázó fények adta enyhe látási késségeiket is, miközben megesküdött volna rá, hogy az egész agya egyszerűen zsibbad.
A meleg emberszagú levegő kezdett eltűnni, és ahogy egy furcsa hullámvasút vette kezdetét képzeletében, hirtelen mindenhol poros gumitalpak és a padló rideg környezete vette körül.
Többen kapaszkodtak bele, egyszerre, mégis rángatva húzták föl a férfi elernyedt testét. Nem volt sikoltozás, még izgulni se kezdtek az emberek, csak szép lassan kiadogatták a tömegből, némileg zsörtölődve, hogy addig is a koncert egy zseniális részét hagyják ki.

Yixing csak arra eszmélt némileg, hogy valaki pólóját mellkasánál megragadva vonszolja az egyre hidegebb levegő felé, fölfele. A hideg esti városi levegő erősen arcon csapta a fiatal pszichológust, csakúgy, mint az ismeretlen, mégis puha és fiatal tenyér, ami másodpercenként pofozgatta, hogy ébredésre bírja. Lay még nem bírta kinyitni a szemeit, túlságosan sok volt ez neki egyszerre, mégis tudta, hogy minél hamarabb ideje lenne magához térnie, hisz csak remélni tudta, hogy Jongin mentette meg az izzadt pogózók tömegétől, bár a csípő apró pofonokat hordozó kéz maga, egyáltalán nem hasonlított a fiéra.
Végül nagy nehezen működésre bírta látószervét, és a homályosan felé tornyusoló alak minden egyes porcikája kirajzolódott előtte. Sehun.

A mogyoróbarna haj az éjszakai fények megvilágításában feketésen játszott a halovány széllel. Arca eltorzult, kissé aggodalmas volt. Szemöldökeit összehúzva tekintett a kőlapokon fekvő ismerősre. Maga se tudta, ugyan miért is jutott eszébe egészen idáig kihúzni, megmenteni ezt az alakot, aki legutóbb pont, hogy őt hagyta cserben. Talán lelkiismeret furdalást akart okozni, talán volt olyan naiv, hogy elhitte, ezzel egy felnőttnek, vagy akár bárkinek is lelkiismeret furdalást tud okozni. Fogalma se volt, de nem is akart már nagyon a múlt ezen közeli pontján, tényén gondolkozni.

– Megvagy? – kérdezte Yixingtől. Hangja egyenletes volt, nem árulkodott semmiféle érzelemről, a törődés legcsekélyebb szikrája se pattogott föl, mégse volt unott, vagy éppen érdektelen.
Az idősebb háta és feje lassan megemelkedett, elvállt a hideg kőlap enyhén érdes felületétől, miközben megmentőjét tekintetével fixírozta. Arcuk egyre csak közeledett egymáshoz, mígnem Sehun meghökkenve, riadtan ugrott hátrébb és bámult rá a másikra. Ajkai lassan szétváltak, mondani akart valamit, de az utolsó pillanatban elharapta feltörő szavainak első hangjait, és száját összezárva csak halk morgást hallatott.
Yixing felült és fejét oldalra billentve nézett a fiúra. Egy kissé, mintha tényleg hajazott volna Luhanra, bár arca sokkal markánsabb, férfiasabb volt, ez persze egész valószínű volt az elejétől fogva, hogy csak hallot Lay Sehunról, hisz Luhannál lányosabb arccal csak egy nembeli igazi hölgy rendelkezhet.

– Köszönöm – mosolyodott el Yixing- és bocsánat. – árulta el rögtön magát. Akár szórakozhatott volna azzal, hogy nem ismeri föl a fiút, hogy elhiteti vele, nem ő hagyta cserben, de valahogy nem jöttek ilyesféle szavak a szájára. Hálás volt, rettentően hálás, hisz akár most ott is feküdhetne a sörrel áztatott gumipadlón, megannyi láb erdejében, félholtan és rengeteg rúgást elszenvedve. – Miért tetted? – kérdezte még mindig mosolyogva, olyan hangsúllyal, mint amikor a pácienseit faggatja.

Sehun arcán érzelmek ezrei szaladtak át, majd halványan megrázta fejét, mint aki a finom esti szellő fuvallatai ellen dacol, végül megszólalt.
– Csak. Nem mindegy az? – hangja hideg volt, mégis kisgyereké, pedig már rég túl lehetett a mutálás kínos és hosszadalmas pillanatain.
– Végülis… Mindenesetre köszönöm. – állt fel végül Yixing, majd kinyújtott kezével Sehunt is felhúzta. A fiú magasabb volt nála, bár nem feltűnően, mégis a férfinek fel kellett néznie rá, ami ekkor igen furcsán esett neki.
Megint egészen közel álltak egymáshoz, szinte érezni lehetett a lassan kifújt meleg levegőt közöttük. Mosolyogtak, bár a kisebb ajkai meg-megrándultak és térde is meg-megrogyott, amitől enyhén újabb szédüléshullámok vették kezdetét, de nem foglalkozott velük.
– Tudod, nekünk igazából semmi közünk egymáshoz. – lépett egyre csak hátrébb a magasabb. – Semmi közöm hozzád, és neked semmi közöd hozzám. – folytatta és Yixing szólásra nyitotta száját, de a szavak egyszerűen bent ragadtak valahol a mellkasában, a torkában. – Megmentettél? Nem. Én téged igen. – mondta, mintha magát győzködné. – Én megmentettelek, meg én. Én meg. – mutogatott magára, miközben hangja egyre csak vékonyodott.

– Sajnálom. – szólalt meg halkan az idősebb. Mentegetőzni akart, elmagyarázni, hogy egyszerűen nem tehetett mást, ott kellett hagynia, mert Sooyang… de a fiú csak rázta a fejét.
– Szép lenne a világ, ha elvárhatnám a segítséget, ha erre jogom lenne, meg, ha a sajnálom bármit is megoldana, de mindegy. Ez az én saram, te csak rosszkor voltál, rossz helyen, meg hát én is...
Lay valahol igazat adott a mogyorószín hajúnak, bár ő a zavaros utcai fényben csak a sötét szemébe söprődött színtelen hajkoronát látta. Luhan haja világosabb. Rögtön erre gondolt, ahogy meglátta, és most valahogy a szavak nem akartak megakadni torkának szorításában. Kitörtek mellkasából, hanggá formálódtak, és még mielőtt bármit is tehetett volna, kimondta.
– Luhan haja világosabb.

Sehun szemöldökét magasra összehúzva kapta tekintetét a férfira, így az amúgy kicsi szemei kikerekedtek és az éjszakai homályban kifejezetten ijesztően festettek.
– Hogy mi? – nézett teljesen értetlenül a másikra. Yixing majdhogynem szája elé kapta a kezét lányos zavarában, sőt elgondolkozott rajta, hogy meg is tehetné, hisz ennél mélyebbre nem is süllyedhetne.
– Izé… a báttyád… Luhan… a haja…– hebegte Lay és Sehun egye csak zavarodottabban fixírozta.
– Te honnan ismered Bambit? – jelent meg apró pír a fiatalabb arcán, bár ezt Yixing nem láthatta, mégis a hirtelen megváltozó testtartása erre a következtetésre juttatta. Egymásra bámulva zavarodottan keresték a megfelelő szavakat, miközben ezzel az új verzióval ismerkedtek, vagyis igazából csak Sehun.
– Az osztálytársam volt. Mesélt rólad. – tért vissza a mosoly Yixing arcára, ami a fiatalabb számára teljesen lekicsinylően hatott. Nem hitt neki, hisz akkor még együtt se voltak a szüleik.
– De hát akkor még nem is ismert. – értetlenkedett, de rögtön jött a kisegítő válasz, miszerint pár napja találkoztak pont. Sehunt kirázta a hideg, ahogy belegondolta az így kapott újabb változatba, de ebből Yixing mit sem látott, a telefonjával volt elfoglalva.

Másfél órája tartott a koncert. Ez azt jelenti, hogy még egy fél órájuk minimum van, ugyanakkor vissza kéne menni, hisz ott hagyta Kait, egy idolt, egy páciensét. Ez rettentően felelőtlen, hisz akár úgy is járhat a fiú, mint ő. Ha egy kicsi sérülés is éri, őt élve megnyúzzák, de talán nem is a legrosszabb, hanem, hogy Jongin karrierének befellegzett.
Hatalmasat sóhajtva csúsztatta vissza telefonját farzsebébe. Felnézve a fiatalabb ugyanazt a rá jellemző félre döntött fejű gondolkodó pózt vette fel. Tekintetük összetalálkozott, mégis Sehuné valahogy üres volt, vagy túlságosan teli, hogy láthassa az előtte álldogálót. Mondják ilyenkor, hogy a távolba mered az ember, de ez nem igaz. Sokkal inkább egyre közelebb, mígnem tekintete befordul és önmagának képzeletében és emlékezetében nem kezd el utazni.
Végül visszatér a valóságba, megrázza a fejét és valami olyasmit kérdez, hogy mégis miről is volt szó eddig. De kettejük között csak a csönd árnyalatai játszottak.
– Mikor volt az a pár napja? – törte meg végül Sehun a csendet.
– Nem tudom, úgy pár napja. – vonta meg a vállát Yixing és a fiatalabbat láthatóan nem elégítette ki a válasz. – Miért? – tette végül föl a levegőben lógó kérdést az idősebb.
Sehun halkan ciccegett, majd visszatért a beszélgetésük legelején használt szókincséhez.
– Csak.

De ez nem volt elég a férfinak. Már kíváncsi lett, kíváncsibb, mint az iskola legpletykásabb nőszemélye, és mint a Mikulásra váró kisgyerek.
– Vissza kell mennem. De szeretném, ha találkoznánk még. Jövök neked. – mondta a monoton mondatok egymásutánját Lay, de hangjában enyhe izgatottság bújt meg.

– Jó. Vegyél nekem bubble teát. – egyezett bele Sehun.

3 comments | Leave a comment

~ 4. fejezet

2015. július 29., szerda

{... amelyben mind eggyé avanzsálnak}

Hát sziasztok ismét! Tudom, rettentő régen volt friss, de őszintén semmi időm nem volt ezzel a ficivel foglalkozni, de minden esetre az biztos, hogy végigírom és itt még nincs vége. c: Remélem tetszeni fog ez a mostani fejezet, egyre közelebb vagyunk valami izgalmas és érdekes dologhoz! Jó olvasást és köszönöm a visszajelzéseket előre is. ^-^

Lay vegyes érzelmekkel lépkedett a folyosó vége felé. A legutolsó ajtóhoz igyekezett, ami egy igen kicsi, szinte használhatatlan (legalábbis a csapatok számára) próbatermet rejtett. Nem kellett keresnie, tudta, hogy itt lesz Jongin, hisz mindig, ha valami probléma akad az életében, a táncolásba menekül, ezzel a vezetőség is tisztában volt, így rögtön kirendelték mellé Layt, amikor abban a kis lyukban találtak rá reggel.

– Igen, már megint én. – nyitott be az egyszerű fehér ajtón. Bent rögtön elhallgatott a zene és Lay egy pózba merevedett Kaial találta szembe magát. Arcán nyoma se volt bármiféle szomorúságnak, sőt még kellemesebben is festett, mint általában. Arcvonásai finomak és pihentek voltak, még öltözéke is, úgy ahogy passzolt, pedig ez csak kifejezetten egészséges és friss állapotában vallott a fiatal idol fiúra.

Ahogy meglátta pszichológusát apró mosolyt engedett meg felé és rögtön meg is hajolt, ezzel még jobban meglepve Yixinget. „Ebbe a gyerekbe meg mi üthetett” gondolta az idősebb, majd letelepedett a fal mellett terpeszkedő puha kanapéra.

Jongin szemeivel végig követte a férfi minden egyes lépését, mígnem azt vette észre, hogy a feje nem mozdul tovább, így kénytelen volt teljes testével a Lay felé fordulni.

– Nincs semmi bajom, csak kikapcsolódtam kicsit. – jelentette ki a fiú egyszerűen, amire pszichológusa csak nyugodtan bólogatott. Persze legbelül hevesen rázta a fejét és a falat kaparta, hogy mégis hogy vághat minden ennyire egybe, hisz nincs is melója, tényleg simán elhúzhatna most rögtön Chanyeol koncertjére…

– Szóval kikapcsolódásra vágysz? – szakította meg gondolatmenetét és mélyen a másik barna szemeibe meredt, melyek a halványan megvilágított szobában feketén ragyogtak. A fiú húsos ajkait apró mosolyra húzta és halványan biccentett. Lay ilyenkor igazán megértette, hogyan is debütálhatott ilyen hamar, na meg hogy lehet az, hogy ő hozza a legtöbb bevételt az SM számára.

Szóval minden egybe vágott. Kai kikapcsolódásra vágyott, Lay meg épp egy olyan koncertre igyekezett, ahol soha föl nem ismerte volna senki, hogy egy helyes fiúnál több lenne Jongin vagy éppen ő. „Sooyang te boszorkány” gondolta, és egy mélyet sóhajtva állt föl az őt elnyelő puha kanapé párnái közül. Kai egy ideig értetlenül nézte, ahogy az idősebb a zsebében kutat, majd ujjain megpörgetve felé mutatja a kocsi kulcsokat.

– Kiruccanunk. – engedett meg egy halvány mosolyt Yixing, amitől előbukkantak imádnivaló gödröcskéi. Ilyenkor Kai mindig rászólt, hogy többet kéne mosolyognia, mert vagy nyolc évet letagadhatna, de erre általában csak egy halk horkantás érkezett, így a fiatalabb csak magában konstatálta a dolgot.

Senki se szólalt meg, se a liftben, se az autó felé vezető séta folyamán. Nem volt kínos, inkább várakozásokkal teli, kíváncsi… bár ez leginkább Kai-ra volt igaz. Fogalma se volt róla, hova fogja agykurkásza elcipelni, még sose mentek különösebben sehová, csak egyszer-egyszer egy közeli kávézóba, vagy parkba, de az veszélyes terület volt egy idolnak.

Az ajtók finoman nyitódtak, az ülésekbe puhán süppedtek bele a merev testek és az autó halkan feldorombolt. Csikorgó kerekekkel hagyták el a mélygarázst és hajtottak bele hűvös lassan sötétedő őszi estébe. Lay finoman ütögette ujjait a kormányhoz a halk zene ritmusára, valami kpop szám volt. Kai kicsit fészkelődött a az anyósülésen, mire az idősebb féloldalasan rátekintett.

– Szóval akkor, hova is megyünk? – tört föl a kérdés a fiatalabból. Mélybarna szemei egyenesen a másikéba meredtek, aki csak még egy halovány mosolyt eresztett meg felé és visszafordult eredeti helyzetébe, hogy tekintetével az utat pásztázhassa, de Kai szemeit még mindig rajta nyugtatta.

– Meghívást kaptam egy koncertre. – felelte végül könnyedén Yixing, és hallotta, ahogy a kocsiban hirtelen elhalkul minden, csak az ő lélegzése zavart bele a tökéletes csöndbe. A fiatalabban benn ragadt a levegő és Lay-nek nem kellett ránéznie, hogy tudja, hihetetlen mód megijedt és összezavarodott, így inkább nagylelkűen folytatta. – Egy volt osztálytársam zenekara lép föl, tudod, azon a téren, ahol van az a nagyon jó kimchis étterem.. vagyis pontosabban a tér alatt, egy klubban lesz a koncert. Teljesen alter arcok, szóval pár órára csak Jongin lehetsz… egy egyszerű srác. – Kai hangosan engedte ki a benntartott levegőt és elégedetten engedte ellazulni izmait, miközben az ablak felé fordult. Az üzletek és házak vontatottan haladtak el mellette, lassan haladtak, pedig már nem volt csúcsforgalom.

– Csak egy egyszerű srác, csak az egyszerű Jongin. – csámcsogott a szavakon és húsos ajkait mosolyra húzta. – Tetszik! – kiáltott föl végül. – Már szinte el is felejtettem az igazi nevem…

Lassan másodjára tették meg ugyanazt az utat-parkolóhelyet keresve. Hiába, ez a belváros, itt törvény, hogy sose lesz pont a közelben egy és még szép, hogy valaki pont előtted áll be a kiszemelt helyre. Végül négy-öt utcára találtak egy ingyenes mélygarázst. A kerekek ismét csikorogtak, a besüppedt ülések visszaálltak eredeti formájukba és a motor halk dorombolása elnémult. Az ajtók finoman nyitódtak és két fekete ruhás alak indult meg a kijárat felé.

– Azért igazán szólhattál volna, hogy öltözzek át. – nevetett Jongin, ahogy végignézett önmagán. Tiszta és új cipője szinte világított a gyéren megvilágított mélygarázsban. Fölötte könnyű ülepes mackónadrágja erős csomóra kötve lógott izmos, de mégis vézna testén melyet legfölül egy egyszerű fekete póló és egy bő szintén sötét pulóver fedett el.

Yixing féloldalasan rápillantott, majd végül megállt és a fiú elé lépett. Tüzetesen végignézte, majd fejét oldalra hajtva csettintett nyelvével.

– Vedd le azt és vedd fel ezt! – bújt ki egyszerű és kissé megkopott bőrkabátjából, majd páciensének nyújtotta. Jongin kérdőn meredt levetett pulóverére, de elfogadta a másik dzsekijét és gyorsan bele is bújt. Yixing elvette kezéből a puha anyagot és gyorsan visszarohant vele az autóhoz. Pár csikorgó lépés után és egy dupla csipogás után agykurkásza ismét előtte állt. ¬¬– Na, mehetünk? – nézett a fiatalabbra, aki csak bólintott egyet.

Az utcák a teletömött parkolók ellenére egészen kihaltak voltak. A gyorsbüfék dolgozói kint dohányoztak az ajtók előtt, papucsban és koszos kötényekben. Jongin minden egyes füstcsóva belélegzésével egyre jobban kívánta a rég letett cigarettát, de tudta, hogy Yixing jelenlétében esélye sincs, egy kedves hölgytől vagy bárkitől is egy szálat kérnie.

Ahogy elérték a teret, Yixing a telefonjáért nyúlt, de ahogy kitapintotta, vissza is eresztette zsebébe, mert Sooyang futott máris feléjük, valami fiatalabbakból álló csoportból fölállva.

– Úgy örülök, hogy itt vagy Yixing! És no lám, kit hoztál magaddal? – nézett a nő csillogó szemekkel a megszeppent Jonginra. Nem tudta mit kellene mondania, sőt abban sem volt biztos, hogy bármit is kéne. Kérdőn tekintett a mellette állóra, aki csak fáradtan meredt a nőre, így egy igen szép háromszöget létrehozva.

– Csak egy barátom. – felelte végül és ezzel Sooyang láthatólag egyelőre beérte, hisz hátat fordított nekik és szavak nélkül is vezetni kezdte őket a koncert helyszínére, a tér alá. A lépcsősor kifejezetten széles volt és modern, rengeteg lámpa világította meg lépéseiket és alig fordultak párszor, máris egy nagyobb csarnokban találták magukat. A biztonságiakon hamar átjutottak, Chanyeol meghívottaiként igen könnyű dolguk volt, de a ruhatárnál már kénytelenek voltak sorban állni.

Csöndben vártak a sorukra, Sooyang a nyakát nyújtogatta, lábujjhegyre állt, hogy lássa, mennyien vannak még előttük, Jongin megbabonázva nézelődött, minden egyes alakot megbámulva és megrökönyödve, hogy tényleg senki nem vesz különösebben tudomást róla. Yixing pedig csak állva aludt jóformán, mígnem Sooyang ijedten össze nem rezzent és bújt mögé, mint egy óvodás.

– Heh? Mi van? – fordult hátra, hogy láthassa volt osztálytársnője megszeppent arcát, ahogy két férfi kérdőn néz le rá. Ő csak motyogott valamit majd előre mutatott. Yixing fölkapta a fejét és végigmérte az előttük álló hét-nyolc embert. Semmi különöset nem vett rajtuk észre, mindenkinek egyszerű barnás-feketés haja volt, némelyeknek kissé világosabb, mint annak a két fiatalabbnak kettővel előttük. Az egyik kissé magasabb volt a másiknál, de ezt az egy eltérést eltekintve tökéletesen ugyanúgy festettek. Szürkés egyszerű pulóvert viseltek és markukban egy-egy farmerdzsekit szorongattak. Ahogy egyet lépett a tömeg, mintha a magasabb kicsit sántított volna… de erre nem mert volna fogadni Yixing. Bágyadtan tekintett végül vissza Sooyangra, aki még mindig mögötte görnyedt össze, mintha ettől láthatatlan tudna lenni.

– Ott vannak a diákjaim. – mondta végül. – Tudod, Sehun és Baekhyun, akikről meséltem és meséltél. – nézett félősen Yixing szemeibe, akiben hirtelen megállt az ütő. „Sehun. Itt.” gondolta és a gondolat szinte megbabonázta, pedig maga se tudta, mikor lépett ilyesfajta rajongásba Sehun iránt. A titokzatos és mindenhol fölbukkanó ismeretlen, akin segítenie kéne, de nem tud. Az egész egyszerre tüzelte föl és szomorított el.

Jongin kérdőn nézte a bambuló pszichológust, végül Sooyang tekintetét kereste, hátha nála válaszokra lel, de nő nem nézett rá. Kitartóan Yixingre meredt és várta a reakcióját.

A sor valahogy fölgyorsult és a lefagyott hármas egyszer csak azon kapta magát, hogy a kabátjaikat kérik. Yixing ijedten kapta föl a fejét, majd nyújtotta át Jongin kabátját a mosolygó pultos lánynak. Rajta csak egy pulóver volt, így Sooyangot megvárva már mehettek is a koncertterembe, ahol már gyűltek a népek, de Yixing hiába kereste, egyszerűen nem találta azt az ismerős barna hajkoronát és azt a libabőröztető tekintetet.

A basszus egyre csak erősödött, az elő zenekar elfoglalta a helyét és játszani kezdett. Egyszerű és fülbemászó poprock dallamok szólaltak meg a hangszórókból és az egész terem fényárban úszott, miközben minden egyes arcot elnyelt a sötétség. Csak az egymáshoz verődő, ugráló testek jelentették az embereket, sőt egyetlen tömeggé avanzsált mindenki, a közönséggé

és ez tetszett Jonginnak, mert úgy érezte tartozik valahová, mert most ők mind egyek,

és ez tetszett Yixingnek, mert mind egyek voltak, és tudta, hogy most Sehunnal is egyek,

és ez tetszett Sooyangnak, mert újra fiatalnak és csak egynek érezte magát.

6 comments | Leave a comment

~ 3. fejezet

2015. július 1., szerda

{...amelyben Sooyang dadogó információspultá avanzsál}

Tudom, tudom késtem egy napot és még egy kicsivel rövidebb is lett ez a rész, mint az eddigiek, de hát nem tudok mit csinálni, béna és szerencsétlen vagyok e téren. A véleményeket nagyon köszönöm, igyekszek a lehető legjobb ficit írni ami tőlem telik.~ Remélem tetszeni fog ez a rész is és nem untatlak titeket halálra. ^^"

- Mégis miért nem? – kérdezte Lay megrökönyödve, miközben az ajtó kilincsét szorongatta. A vonal túlsó felén halk hümmögést hallatott Sooyang, de választ nem adott.

- Találkozzunk a kapuban, gyere ki onnan. – zárta le a beszélgetést a nő és ki is nyomta. Yixing értetlenül meredt telefonjának képernyőjére, majd a 6 fiúra. A magasabb áldozatot épp gyomorszájon ütik, a másikba belerúgnak és sehol senki. Mindegy, nem az ő dolga. Látott már elég verekedést és részt is vett pont annyiban, amennyi ahhoz a gondolathoz kelljen, hogy semmi értelme nincs beleavatkoznia. Így nem törődve velük elhelyezkedett a volán mögött, bevágta az ajtót és a kapu felé vette az irányt.

A tornaterem árnyékában megütköző 6 alak lefagyva nézett egy emberként a hirtelen feldoromboló autóra, ami rögtön ki is tolatott parkolóhelyéről és lassan el is haladt mellettük. Lay minden erejével próbált az útra figyelni, de nem bírta ki, hogy ne vessen egy utolsó pillantást az összegörnyedő vörös ingesre. A fiú mélybarna szemeivel egyenesen az övéibe bámult, arca eltorzult a fájdalomtól, de tekintete olyan hideg és becsmérlő volt, hogy Yixing beleremegett.

Végül elhagyta a hat fiút és kifújta a levegőt, amit eddig öntudatlanul benntartott. A kapuban már látta végre kirajzolódni Sooyang formás alakját így meg is állt rögtön, amint beérte. A lány erőltetetten mosolygott és intett neki a lehúzott ablakon keresztül.

- Jó újra látni. – motyogta, miközben a kocsi másik oldalához tipegett és be is szállt az anyós ülésre. – Minden oké? – nézett félve Layre miközben kényelembe helyezte magát. A férfi még mindig önmagában rágódott, de egy vállrándítással el is intézte a kérdést, majd a gázra lépett. – Hova megyünk? – tette fel Sooyang egyből a kérdést. – Tudod, hogy fél órám van max. – mondta fontoskodva, de arca továbbra is félelméről tanúskodott.

- Hidd el fél óránál többet nekem sincs kedvem veled lenni. – vágta oda a szavakat a lánynak, aki megszeppenten kapta el róla a tekintetét. – De ha már itt vagyok, elmondhatnád, hogy mégis mire fel kellett nekünk hirtelen találkoznunk és mégis mi volt ott a parkolóban?- dobolt a kormánykeréken ujjaival, miközben tekintetét le nem vette az útról. Sooyang kissé megköszörülte a torkát és ujjaival rögtön nyaklánca után nyúlt, melyet régebben is mindig úgy szorongatott zavarában, mintha az élete múlna rajta.

- Hát az úgy van, tudod, mármint a verekedés, hogy azt te is tudod, hogy az sokszor előfordul. – makogott a lány össze vissza és Lay nem bírta ki, hogy kínjában föl ne horkantson.

- A lényeget Sooyang, a lényeget mondd már! – sürgette és a lány egyetértően bólogatott, majd ismét belekezdett.

- Nem mehetünk oda, mármint mi tanárok, mert nem segíthetünk. A szülők befolyásosak és úgyse tudnánk mit tenni az elesettek érdekében, csak… csak azt látnák, hogy cserbenhagyjuk őket, így ha megtudjuk, hogy verekedés van, inkább elkerüljük. Nem vagyunk magániskola, az állam pedig nem segít többet, mint amennyit muszáj, hogy úgy ahogy működjünk. Nincsenek különösebb eredményeink így a szülők adományai jelentik a biztos forrást, de e miatt nem rúghatunk ki senki, így is rengetegen hagyják itt az iskolát.- hebegte a lány miközben vállai egyre csak rázkódni kezdtek. El akarta sírni magát, tudta, hogy Lay szíve ettől meglágyul, tudta, hogy ettől minden férfi szíve meglágyul, de Yixing csak idegesen csapott a kormányra.

- Ya, nehogy elsírd nekem itt magad! –emelte fel a hangját - Értem én, de ez akkor se megoldás. – mondta egy kicsivel halkabban.- Mostmár csak azt áruld el nekem, mégis miért kellett nekünk találkoznunk? – sandított fél szemmel a szétcsúszott lányra.

- Én rendbe akarom hozni ezt, beszéltem az igazgatóval is és áldását adta rá, sőt még a szülők is pluszjuttatásokat ajánlottak fel nekem, hogy beszélgetős órákat tartsak nekik, amolyan megoldás lenne ez a konfliktusokra, olyan játékos etika óra, bár tudom, így borzasztóan hangzik. – mosolygott rá a fiúra – És kellene a segítséged, hisz te értessz az emberekhez… Bár az elmúlt 10 percben messze nem úgy nézett ki… De segítenél? – bámult rá Yixingre a legszebb tekintetével.

„Már megint.” gondolta Lay és egy mély levegőt vett. „Nem igaz, hogy folyamatosan segítséget kérnek tőlem, legutóbb Luhan, most Sooyang, ki lesz a következő? Chanyeol is megjelenik, mondjuk, hogy nem tud mit kezdeni a kisebbségi komplexusával?”

- És mégis mikor szeretnéd, hogy foglalkozzak veled? – nézett átlátszó mosollyal Sooyangra. A lányt megijesztette az erőltetett vigyor-vicsor és hátrébb is hőkölt, már amennyire a finom bőrből készült ülés engedte. – Te is tudod, hogy most is csoda, hogy össze tudtunk hozni egy ilyen találkát –folytatta a fiú negédesen – mégis hogyan tudnánk ezt hosszabbítani, akár rendszeresíteni? – halkult kegyetlen suttogássá a hangja.

- Nem, nem tudom. – dadogta Sooyang és szinte eltűnt az ülés legmélyén, legalábbis nagyon szeretett volna. Aztán, mint egy hirtelen jövő energiaadag hajolt szinte a férfi képébe. – Este mit csinálsz?

- Dolgom van, Jongin… szóval egy idolnak kell különfoglalkozást csinálnom. – sóhajtott Lay és már bele is fáradt a dologba, elég volt kimondania, máris tudta, hogy az este agyleszívás lesz neki.

- Aish, pedig Chanyeolnak koncertje lesz. – szomorodott el a lány. – Az iskolában nagyon népszerűek, ott lesz több tanuló is, láthatnád őket pedig.

Yixing már majdnem rosszul érezte volna magát a bűntudattól, mikor belegondolt, hogy mégis miért is lenne kötelessége segítenie ezen a nőn, akit mindig is úgy tartott számon, mint egy pénzéhes ribanc.. vagy legalábbis valami hasonló. Aztán eszébe jutott Sehun, neki se segített, pedig Luhan valahol igazán megérdemelte volna, de az biztos, hogy sokkal inkább Sehunon kéne segítenie, mint ezen a szerencsétlen nőn, de ott van az a fiú, a vörös inges, és a hideg és kegyetlen tekintete, amitől Lay nem tudott egyszerűen szabadulni. Olyan fájdalmas volt látni, hogy megverik… minden egyes ütést magán érzett a férfi visszagondolva és egyszerűen nem hagyhatta, hogy ez még egyszer megtörténjen. Megőrült, ez nem kérdés, de nem baj, Jongint elintézi, mindent elintéz, csak ne üssék meg mégegyszer azt a mogyorószín hajú srácot.

- Jó. – nyögte végül ki. – Jó. Mennyünk el arra a koncertre. – ismételte meg magát még egyszer és Sooyang szemében elégedettség kezdett csillogni. Megoldotta, működni fog. – De amúgy miért koncert? – nézett a lányra együgyűen.

- Aish, Lay! Chanyeol koncertje és egy elég alter banda, nincsenek idol imádó sasengek, vagy bárki, aki felismerhetne csak egy kicsit is. – fogta a fejét fájdalmasan Sooyang, majd ijedten az órára kapta a tekintetét. – Alig maradt pár percünk… Vigyél vissza.

A továbbiakban nyugodtan ültek egymás mellett, csak a motor halk brummogott halkan, miközben az elsuhanó üzletek és házak tömkelege között cikáztak. Mindketten belefeledkeztek gondolataikba, mígnem Lay lassan és észrevétlenül szeme sarkából el nem kezdte végigmérni az anyósülésen bágyadtan üldögélő lányt, vagyis igazából nőt. A stressz és a tanítás erősen megöregítette Sooyangot, bár arca nem ráncosodott és távolról még mindig 10 évet letagadhatott volna, így, ilyen közelről észrevehető volt az a letörtség és fáradtság, ami csak az igazán felnőttekre jellemző. Ez az a fáradtság, ami egyetem után telepszik rá az emberre, vagy akár már előtte is, az élet velejárója, amikor az emberre rászakad a nagybetűs élet, független attól, hogy anyagilag és lehetőségileg hogy áll. Csak egyszerűen leszakad az ég a szó legszorosabb értelmében és ekkor eltűnik valami az ember arcáról, az ember mozgásából, de leginkább a szeméből és talán, de tényleg csak nagyon talán öreg korára visszatér.

- Te, Lay.- szólalt meg halkan a lány. Az említett csak halkan hümmögött, amivel folytatásra is bírta beszédpartnerét. – Miért mentél bele? – tette föl az egyszerű és triviális kérdést. Hosszas csend állt be, az autókázás ideje óta másodszor. A férfi egyszerűen nem tudta eldönteni, mégis mit mondjon. Végülis, az eredeti indokot nem igazán kéne említeni, még a végén beteg pedofil idiótának fogja gondolni. A legegyszerűbb az lenne, ha annyit mondana ő miatta, Sooyang miatt, de ez messze nincs így és olyan erős törés lenne a büszkeségének, hogy nem teheti meg. Szóval mit mondjon? Mondjon bármit is? Nem is kötelessége, mégis el akarta mondani valakinek, hogy az a fiú, úgy nézett rá, hogy beleborzongott és az óta benne él az a tekintet és nem hagyja szabadulni, de nem is akar, mert meg akarja ismerni, vagy nem is, de tudni akarja, hogy rendben van-e a fiú és a közelében akar lenni.

- A fiú miatt. – mondta végül. Sooyang kérdőn fordult felé.

- Milyen fiú? – nézett rá elkerekedett szemekkel.

- Akit ott vertek szét a tornateremnél, tudod. – morogta Yixing.

- Sehunra vagy Baekhyunra gondolsz? – kérdezte elgondolkodva Sooyang majd föl is sikított. Hatalmas fékezéssel álltak meg az iskola kapuja előtt. „Sehunra vagy… Sehunra. SEHUNRA….” vízhangzott Yixing fejében a mondat és nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött felismeréssel. Ő lenne az?

*spoiler? spoiler!*

0 comments | Leave a comment

~ 2. fejezet

2015. június 23., kedd

{...amelyben Lay autósmozizik egy iskola parkolójában}

Azt hiszem egy hét lesz a pontos idő, amíg összeáll egy fejezet. Remélem ez a mostani is tetszeni fog, lehet találgatni kik a titokzatos személyek és továbbra is várom az (építő) kritikákat és véleményeket.

- Lesz ez még máshogy. – mondta, majd Krist hátba verve tért vissza igazi vidám és gondtalan énjéhez. – Nade, mondd Kris, mi volt Kanadában? – nézett az eddig csöndesen iszogató harmadikra. Ő csak megvonta a vállát és magának kezdett motyogni. A másik kettő felnevetve vették közre és segítették föl. Kifelé menet Lay még elcsípte Sooyang savanyú tekintetét, ahogy Chanyeol túlközeli felsőtestéről rá vándorolt. Észrevétlenül biccentettek egymásnak, majd visszatértek a maguk dolgához. Lay Krisnek a klubból való kisegítéséhez, Sooyang pedig az ittas Chanyeol csókjainak elkerüléséhez. Yixing végleg elégedetten hagyta el a buli helyszínét.

Még éjfél se volt, mire hazakerült. Kris taxiba dugása után még beszélgettek egy pár szót Luhannal a későesti hideg frisslevegőn. Bár a férfi minden áron újból föl akarta venni megint a kapcsolatot, Lay egyszerűen érezte, hogy ennek nem lenne jó vége. Nem véletlenül nem beszéltek több mint 10 éve. Végül Luhan addig erősködött, amíg névjegykártyáját át nem nyújtotta neki, de csak egy feltétellel, ha csak akkor hívja, ha tényleg fontos.

Három napra rá, csörgött Lay telefonja. Érezte, hogy föl fogja hívni, mégis nem hitte volna, hogy ennyire hamar. Unottan nyúlt a rezgő készülékért és oldotta föl azt. A vonal túlsó végén ismerős női hang csendült föl és Yixing hirtelen köpni-nyelni nem tudott.

- Szia Lay! – csilingelt Sooyang hangja a kagylóba. A férfi idegesen húzta össze szemöldökét, miközben az autó bőrrel borított kormányát markolta. Halkan köszönt vissza, kimérten és sürgetően. Egy rövid szünet állt be a még meg sem kezdett beszélgetésbe. Yixingnek semmi kedve nem volt megszólalni, így kénytelen volt Sooyang a lényegre térni. – A bulin annyira beszélni akartam veled Lay, de végig Krisékkel voltál és olyan gyorsan leléptetek. – nyávogott a telefonba. Az ember azt hinné, hogy közel a 30-hoz már eljut odáig egy nő, hogy rájön a nyávogás nem áll jól sose senkinek, de úgy nézett ki, Sooyang nem éppen foglalkozott ezzel. És igazából Yixing magának se vallotta volna be, de emlékeke, rég elfeledett emlékeket ébresztett benne a vékony kényes hang. – Azt hiszem, találkozhatnánk. – mondta végül a lány, vagyis hát nő és Lay hirtelen nem is tudta mihez kezdjen. Beszélgetésük során másodjára állt be az a kínos tücsökciripelős csönd. Yixing mély lélegzetet vett, majd visszagondolt a bulin látott savanyú képére és erősen vissza kellett fognia föltörő röhögését, hogy ne bántsa meg a vonalban várakozó hölgyet.

- Jó, találkozzunk. – mondta végül és csöndben elküldte magát a francba, hogy nem tudott nemet mondani. Tisztában volt vele, hogy a lány kizárólag a pénzére hajt, de mégis a beteljesedni készülő kamaszálom ereje nagyobbnak bizonyult.

Még egy rövid ideig beszélgettek, rögtön kora délutánra leszerveztek egy találkozót Sooyang iskolájába, hisz a tanárnő 3-ig nem hagyhatta el az intézmény területét, Yixingnek viszont utána már találkozói voltak. Végül mikor Lay behajtott a mélygarázsba, kénytelenek voltak egymástól elköszönni. Nem értette miért is ment bele a találkozóba, de várta. Így egy türelmetlen, de mosolygós Yixing lépett be Korea legnagyobb ügynökségének pinceszinti liftjébe, hogy egészen délig belemerülhessen a munkájába.

Halkan kopogott az eső a szélvédőn. Ideges ütemet adott az eltelő másodperceknek. Lay nyugtalanul fészkelődött a volán mögött, miközben szemeivel minden egyes arra tévedő diákot végigmért. Sehol se látta kirajzolódni Sooyang vékony alakját, így idegesen pillantott az órájára, de az egy millimétert se mozdult a legutóbbi ellenőrzés óta. Nem szerette, ha megváratják, főleg nem olyankor, amikor nem is ő akarta a találkozót.

Lassan üresedett a parkoló, pedig hosszú szünet volt. Lassan haladt mindenki a maga élére vasalt uniformisában a hosszúkás és lapos épület árnyékában. Yixingnek magának is eszébe jutottak a régi szép idők, amikor Kris nem volt hajlandó betűrni az ingét, vagy amikor Luhannal cipőt cseréltek, teljesen véletlen, és csak a nap végén jöttek rá, hogy nem is a saját surranójukban koptatják a betont, pedig 3 szám különbség volt a két srác lábmérete között. Arról nem is beszélve, amikor Chanyeol gitárjára Hello Kittys matricákat ragasztottak az iskolai karácsonyi koncert előtt. Szegény Lay nem is tudta, hogy ezzel önmagának ásta meg a sírját, hisz Chan az akció után hosszas és keserves kaparászás után kínjában Sooyangnak ajándékozta a hangszert, aki pedig egyből tudta, hogy a megfelelő fiút választotta, hisz egy ilyen szép és márkás gitárt ajándékozott rögtön neki már az első randin.

Persze Lay ebből csak annyit látott, hogy rögtön miután a lány őt kikosarazta, mondván, hogy számára nem elég határozott az életben, összejött Chanyeollal és együtt is maradtak, minimum 2-3 hónapig, ami a gimnázium alatt kifejezetten hosszú időnek tűnt.

A hirtelen csengő ricsaja zavarta meg Yixing nosztalgiázását, olyannyira, hogy a férfi idétlenül rándult össze a szokatlan zajra. „Ennyi is lett volna a déli szünet? Vagy túl későn jött? Esetleg nem is ez volt az a szünet?”- futottak át agyán a kérdések, miközben fejét kapkodta egyik irányból a másikba. A diákok megszaporázták lépéseiket és szép lassan elkezdett üresedni a tornaterem mögötti parkoló. Csak két a sarokban pöfékelő srác maradt, de ők is hasonló riadtságban kapkodták tekintetüket, mint a volán mögött figyelő Lay, de nem történt semmi.

A két fiú hasonló uniformisban volt, egyikük piros, míg a másikuk sárga inget viselt, de ez nem volt új Yixing számára. Sok iskolában különböztették meg a különböző osztályok tanulóit, így feltehetőleg nem voltak osztálytársak. Persze lehet, hogy csak ők is amolyan lázadók, mint a kínai hármas volt, bár Luhanon kívül egyikük se nyúlt cigarettához.

Nyugtalanul szívták a szálakat egymás után, le se tüdőzték, mintha csak szájüreg rákra játszottak volna. Lay halkan mormogva gondolkodott, hogy oda kéne e mennie, de minduntalan csak megvonta a vállát és próbált másfelé nézni, de a parkoló üres volt, így tekintete vissza-visszatévedt a két mogyorószín hajú srácra.

Ők továbbra se nyugodtak. Izgágán szívták a szálakat, mígnem az egyik, a kisebb, a sárga inges, a teljes dobozt öngyújtója fölé nem emelte. A magasabb megszeppenten figyelte barátja ügyködését, még a cigit is elfelejtette kikapni szájából, így pár másodpercre rá hihetetlen prüszkölés és köhögés hullám tört rá. Összegörnyedve fuldokolt, miközben barátjának képe halál sápadtá vált és el is dobta gyorsan a még égő dobozmaradványt. Fejét behúzva próbálta a magasabbikat ingjénél megragadva a falak takarásába invitálni, de ő csak görnyedten krákogott.

Lay kezei a kormánykeréken doboltak. Idegesen és peckesen, gyorsabban, mint ahogy az óra megüthette volna a másodpercek egymásutánját. Érezte, érezte, hogy valami igazán készül itt és fogalma se volt róla, hogyan tudná megállítani, vagy, hogy meg akarja-e állítani. Az eső továbbra is haloványan szemerkélt, mégis a nap lágyan, a felhők közül előtörő sugarai valamiféle megnyugvást hoztak a tornaterem mögött várakozó hármasra.

De nem sokáig. A monstrum épület sarkánál pár árnykép derengett föl és közeledett, de ezt csak Lay láthatta. A másik kettő csak a hangokra hagyatkozhatott, de elég is volt nekik. Ijedten szorítottak rá egymás karjára, meggyűrve zakójuk vasalt anyagát.

- Fussatok bolondok. – suttogta szomorkásan mégis mosolyogva a volán mögött terpeszkedő, de a két rémült fiú ebből mit se hallott. Ledermedve meredtek egymás szemeibe, miközben az árnyképek egyre közeledtek és a fal mellől előbukkant három-négy kifejezetten ideges srác. Hasonlóan a bagósokhoz, nekik is más-más volt az ingük, volt ott kék, sárga és piros is. Nem sok kellett nekik, hogy észrevegyék a két lesokkolódott kölyköt, akik továbbra is csak ijedten figyelték, ahogy egyre közelebb értek a többiek. „Nagyon nem lesz ez jó.” – gondolta Lay és kezdetleges vigyora kezdett lehervadni ábrázatáról. Keze lassan az ajtó kilincséhez vándorolt és puhán lenyomta azt. Résnyire nyitotta és kitette az egyik lábát. Még egy kicsit vár, gondolta és mindennél jobban koncentrált a tornaterem árnyékában lezajló eseményekre. Még az se zavarta, hogy bal lábán a nadrág egyre jobban ázik át és cipője is lassan átnedvesedik.

- Mit akartok? – kérdezte barátja karját elengedve a kisebb. Hangja egészen határozottan csengett, bár görcsösen ökölbe szorult kezei bizonytalanságáról árulkodtak. A négy fiú közül, egy kivált. Kissé közelebb araszolt a mogyorószín hajú sráchoz és oldalra döntötte arcát. Halk ciccegő hangokat hallatva csóválta meg egy kissé a fejét.

- Azt hiszed meg foglak verni? – kapta föl fejét és mélyesztette bele hideg tekintetét a kisebbébe, aki csak egyhelyben toporogva próbálta állni a szempárbajt. Barátja lassan hátralépett a félig elégett dobozra és a lehető legjobban próbálta azt takarni. Természetesen már késő volt, ő is tudta, de az „ellenség” egyelőre nem mozdult. – Látjátok azt ott? – biccentett, a tornaterem ereszei felé – A legutóbbi „baleset” óta felszereltek pár kamerát.” – mondta rosszallóan és a két fiú önkétlenül is az ereszre kapta tekintetét. Fixírozták, de semmi különösebb kamerának tűnő dolgot nem vettek észre, így épp fordították volna vissza tekintetüket a másik négyre, de addigra már a kisebbnek be is vitt a legelső egy jobb egyenest és a magasabb sem úszta meg egy aranyosabb gyomron való rúgás nélkül. Két test vágódott neki a betonfalnak és rogyott össze rögtön az aljában. Egy kisebb és pufibb alak vigyorogva fogta ujjai közé a doboz maradványát.

- Ti tényleg annyira hülyék vagytok, hogy elhiszitek, hogy a dobozban igazi Wild Seven van? – röhögött föl társaival. A két srác fájdalmas grimasszal az arcukon nézték az őket kiröhögő négyfős tömeget. Fel tudtak volna állni, meg tudták volna ütni valamelyiket, sőt. A magasabbik biztos is volt benne, hogy be tudná törni a kis pufi képét, mégis, egyik se mozdult a fal mellől, nem látták értelmét.

Lay feszülten várt a következő történésre, szinte teljes testtel kiszállt már az autójából, mégse érezte még idejét a közbeavatkozásnak. Telefonja hirtelen rezegni kezdett a szomszéd ülésen, így kellemetlenül kapta el tekintetét a hat fiúról. Sooyang száma villogott a képernyőn, így rövid hezitálás után föl is kapta a telefont és füléhez is szorította.

- Mondd gyorsan. – suttogta bele, szinte el is feledkezve a tényről, hogy erre a nőre vár immáron 10 perce a parkolóban. A vonal túlsó végén halk suttogás hallatszott, majd felcsendült Sooyang ideges hangja.

- Itt vagyok, de nem mehetek oda.

5 comments | Leave a comment

~ 1. fejezet

2015. június 16., kedd

{...amelyben Yixing felölti legszebb gúnyáját és Luhan ördöghangon érvel}

Bár a legtöbben kihagyják az írói hozzászólásokat, köztük többnyire én is, mégis szeretném idefirkantani, hogy nagyon örülök a pozitív visszajelzéseknek, remélem továbbra is érdekes lesz számotokra a fici, hisz még csak most kezdődik minden...c:

Eljött az a bizonyos nap és Yixing frissen vasalt szürke inget húzott, egyszerű és lezser fekete csőnadrággal. Nem volt különösebben márkás darab egyik sem, mégis olyan megjelenést kölcsönöztek viselőjüknek, mintha egy lenne a bár idősebb, de minden nap őt körülvevő idolok közül.

Elégedetten nézett a tükörbe, miközben még utoljára megigazította övét. „Ezt neked Sooyang” gondolta magában, miközben kilépett a hűvös éjszakába. Bár nem volt igazán seb a lelkén, akadtak néhol durvább horzsolások és mély mindent beszippantó fekete lyukak rajta. Sooyang, volt osztálytársnője is köztük kapott helyet, s talán ő sajgott mind közül a legjobban, pedig csak egy apró gimnazista csalódás volt.

Sooyang nem találta vonzónak, egyáltalán. Még annak ellenére se, hogy Yixing kitartó és rendes volt. Csak sajnos szegény, vagyis hát nem megfelelő anyagi háttérrel rendelkezett a lány számára. Persze ez nem jelentette azt, hogy Yixing pénzéhesnek gondolta volna ezután az összes nőt, mégis ez az egyszerű tény olyannyira falhoz vágta, hogy megeskette önmagával, hogy addig egy nőhöz se nyúl (komolyan) amíg nincs megfelelő anyagi háttere.

A klubhelység nem volt különösebben érdekes. Az asztalokat összetolták, ezzel kialakítva egy táncteret és a leghátsó falnál egy erősen megtömött bár tornyosult. Yixing nem volt igazából ideges, mégis ingének legfelső gombját önkéntelenül is kigombolta, miközben hatalmasat nyelt. A már ott lévők nem néztek egy emberként rá, szinte észre se vették, hogy megjött, így Yixing csak egy vállvonással rendezte, hogy van, ami nem változik.

Ahogy lassan befutott mindenki, elkezdődhetett az igazi nosztalgiázás. Kris rögtön Yixing mellett termett, miközben valahogy Luhan is melléjük csapódott. Mind hárman kínaiak voltak, így az osztálynak egy időbe telt, míg befogadta őket, de számukra ez nem is volt olyan fontos, hisz megvoltak a maguk szűk hármasában is. Gyakran kihasználták nyelvi adottságukat, így előszeretettel küldtek el kínaiul mindenkit a francba, vagy vitatták meg melyik lány hátsó fele a legimponálóbb. De a legemlékezetesebbek mindenképp Kris perverz megjegyzései voltak a dundi biológia tanárnőre. „Régi szép idők”, gondolta magában Yixing, azaz Lay, ahogy az osztályban hívták. Boldogan tekintett két akkori legjobb barátjára, akik viszont minden egyes ital után egyre komorabbá váltak. Igazából csendesen gubbasztottak a bárpultnál, míg a többiek önfeledten táncoltak és újra ismerkedtek.

Kevés lány jött el, a legtöbb férjhez ment, így kérdéses se volt, hogy nem tud eljönni, hisz a gyerekekre kell vigyáznia. A férfiaknak viszont mindegy volt, ha van asszony, ha nincs, berúgni és „egy éjszakázni” buli és úgyse tudja meg a kedves házastárs.

Az antiszociális hármas szótlanságát végül Kris törte meg. A hangos zene valahogy körülöttük megszűnt létezni és csak, mint egy halvány aláfestő dallam erősítette meg a férfi rekedtes és mély hangját.

- Elszartam.- mondta két korty között, miközben szemeit lesütve túrt bele szőkés tincseibe, melyek vagy 7 évet fiatalítottak rajta. A többiek kérdőn hajtották bamba fejüket felé, de nem kellett kérniük, a folytatás magától jött. – Messze nem úgy alakult semmi, ahogy én elképzeltem akkor. - bökött fejével a pult mögötti polc felé, melyen a tablójuk díszelgett. –Ti nem érzitek? – nézett együgyű társaira. Ők csak vállvonogatva bólogattak. Luhan végül megveregette rég látott barátja hátát.

- Haver, hidd el, mind ezt érezzük. – mosolyodott el savanykásan. – Van, hogy csak hazamegyek, iszok egy pohár sakét és egyszerűen fingom sincs hol siklottam ki. Fogalmam sincs, pedig minden működik. Van állásom, lakásom a jobbik környéken és basszus, még egy gyönyörű barátnőm is, aki a szüleimnek is imponál… Mégis, annyira hihetetlenül elcseszettnek érzem magam. – fojtotta el hirtelen beszédét és nagyot kortyolt az előtte habzó korsóból. Ez már a sokadik kör volt, de nem igazán számolták, előre fizettek, így gond nélkül szolgáltattaták ki magukat egész éjjel.

- De te, Lay. – nézett vöröslő szemeivel Kris a férfira. – Te egész sokra vitted. Nem-e? – röhögcsélt magában, mint valami részeg törp a Gyűrűk Urában. Nem is állt tőle oly messze, hisz szemei apró disznótekintetté avanzsáltak miközben vörösen csillogtak. Lay megvonta a vállát.

- Nem panaszkodhatok, tényleg. De valahogy én is érzem ezt az egész… ezt az egész szarságot ami körülvesz minket. – sóhajtott, majd rögtön folytatta is – Bár a közelében járok a célomnak, minden egyes lépésem után csak távolodni látom, és ez egyszerűen elbizonytalanít. – fakadt ki és hirtelen nem is tudta mit csinál. Mégis mikor fogadta ezt a két részeg bamba alakot a bizalmába?

A többiek érdeklődve, alkoholtól bódultan, mégis csillogó szemekkel kérték a részleteket, mint a rossz tini lányok és Lay csak mesélt, mígnem a céljáig ért.

- Szóval igazából fiatalokkal szeretnék foglalkozni, nem az idolokkal, pedig tudom nekik is ott a tojáshéj a farukon, de értitek, az egyszerű srácokkal akarok foglalkozni, mert az idoloknak elég lenne többnyire annyit mondani, hogy nem kellett volna azt a szerződést aláírni… mármint, na, értitek. - a többiek helyeslően bólogattak és Luhan mesterkélt mosollyal fordult felé.

- Próbáltad már? – kérdezte negédesen, mégis mintha a pokol egy ördögének hangja zendült volna meg torkában. Lay megvonta a vállát, majd halkan nyögte ki, hogy „még soha”.

Kris félre húzott szájjal figyelte az eseményeket. Luhan jó üzletember volt, simán elhitette anno mindenkivel, hogy a kajapénzért nála megvásárolható dolgozatmegoldások igaziak, vagy, hogy ő életében nem puskázott még. Lay maga is látta, hogy drága barátja belelendült a dologba és mindjárt rátukmál valamit, amit egy hét múlva nagyon fog bánni.

- Van nekem egy öcsém, tudod, Sehunnak hívják. Nem vagyunk vérszerintiek, ballagásunkkor jött össze apám az anyjával. Rendes gyerek, már amennyire ismerem, de tudod a szülők nagyon aggódnak… kicsit problémás. – Yixing érdeklődve figyelte az őzképű srác kivételesen elkomolyodó ábrázatát. A mindig vidám Luhan valahogy most másként hatott, nem akart senkit és semmit rásózni Layre. Ő maga se ismerte volna be önmagának, de segítséget kért oly régen látott barátjától. – Csak párszor, tényleg, csak egyszer beszélgess vele, nézz rá… megtennéd? – kérdezte kiskutya szemekkel Bambi. Kiskorában is ilyen volt. Mindig bizonygatta, hogy ő bizony férfias, de lányos finom vonásai erősen rácáfoltak állítására. És még mindig.

Lay nagyot sóhajtva húzta le az utolsó kortyot is poharából és próbálta végiggondolni a heti teendőit, de sehogy se tudta hova tenni a kölyköt.

- Mennyire sürgős? – kérdezte végül, bár tudta, hogy ott és akkor egyszerűen efféle kéréseknek nincs értelmük. – Mi a konkrét probléma?

Luhan nagyot nyelt és félve tekintett beszélgetésük harmadik tagjára. Kris csendesen italozgatott, miközben egy söröskupakot próbált minél inkább összenyomorítani, mintha minden egyes problémája benne lenne.

- Szóval 17 éves és semmi, de semmi gondolata nincs arról, hogy mit is fog kezdeni magával. Álomvilágban él, de olyanban, hogy ott még lányok sincsenek. Még sose hozott haza egyet se.- húzta össze szemöldökét Luhan. Hangja halk volt, mégis sürgető – Sőt, sose láttam még egy lánnyal se. – mondta, miközben egyre közelebb húzódott Layhez és a torkán akadt szavak suttogásként törtek föl belőle.

- Szóval attól félsz, hogy meleg? – kérdezte tárgyilagosan Yixing. Nem értette ezért ugyan miért kéne foglalkoznia különösebben a sráccal. Persze az idolok között is előfordult igen sokszor, hogy beleszerettek egymásba, de itt lényeges volt tényleg, hogy minél jobban eltüntessék az összes árulkodó jelet. Luhan félre húzta ajkai sarkát, majd kurtán válaszolt.

- Is, de a tanulmányaival is gondok vannak. Semmi jövőképe sincs, nem tud beilleszkedni még mindig a társai közé, pedig ember, már 17 éves. – sóhajtott a Bambi, majd poharának összes tartalmát egy húzásra teljesen kiürítette. Lay gondolkodni kezdett. Érdekesen hangzottak számára az egyszerű fiú gondjai, de fogalma se volt róla, hogy mikor is tudna időt szánni rá. Luhan ijedten figyelte régi barátja hosszas hallgatását, de nem mert szólni. Kiskutya szemekkel próbálta a számára jobb belátásra bírni Layt, de ő csak idegesen dobolt a pulton és megrázta a fejét.

- Nem fog menni. – mondta és ökölbe szorította kezét. Luhan nagyot sóhajtott, majd lemondóan rámosolygott az előtte üresen tátongó pohárra. Meg se kérdezve a többieket intett a pultosnak, hogy lesz még egy kör.

3 comments | Leave a comment

~ 0. fejezet

2015. június 15., hétfő

{...amelyben Yixing bemutatkozik és debilen mosolyog a postaládájára}

Szóval srácok ez is eljött, hogy megint fanfici formájában koptatom a billentyűzet. Fogadjátok sok szeretettel szerény kis Sexing, azaz SehunxLay/Yixing irományomat, mely egyenlőre semmi különös, de a jövőben yaoi és +16 figyelmeztetési pontokat is elérő kis történet lesz.
Természetesen nagyon örülök bármiféle visszajelzésnek és ha valakit érdekelné az, hogy mégis miről is szól ez az egész, akkor tömören és röviden egy pszichológus és egy kamaszfiú furcsa kapcsolatáról, melyben az öreg Lay újraéli fiatalkorát, miközben Sehunt próbálja kirángatni bubu-teás varázsvilágából.
Jó olvasást!^3^

Yixing furcsa fiú volt, legalábbis gimnazista osztálya csak így emlékezett rá a középiskolás éveikből. A fiú, aki helyes volt, kissé törte a nyelvet és folyamatosan csak olvasott. Mindig ugyanazt az egy könyvet, a Virágot Algernonnak-ot. 4 éven keresztül lapozta minduntalan a lapokat, de sose ért a végére, bár ez egyáltalán nem zavarta, hisz nem is akart. Egyszerűen csak megnyugtatta a könyv gerincének érintése, szerette az oldalakból szóló akaratot, a főhőst és butaságát. Inspirálta őt az egész helyzet, bár a történettel nem igazán foglalkozott.

Így került 18 éves korában, szüleivel közös megegyezés alapján Korea egy, ha nem is legnívósabb, de igen erős egyetemére, pszichológia karra.

Ez kereken 4 éve volt, most 28 évesen korea közismert, bár inkább elismert, de mégis titokzatos agykurkászaként kereste a kenyerét az SM-nél. Az idolokkal való találkozói mindig titokban, az éj leple alatt, vagy ép álruhában egy kora délutáni kávé mellett történtek a próbatermek közelében.

Yixing különösebben nem szerette a munkáját. Persze örült, hogy segíthet az embereknek, de mégis a folyamatos idolokkal való munka megviselte, fárasztott és untatta. Világ életében gyerekkel szeretett volna foglalkozni, de ez a nyugati tény, hogy a gyerek nem tökéletes, még nem volt elfogadott Koreában, így hiába jelentkezett volna akár még magánkórházba is, a megélhetése igen neccesen működött volna, sőt. Pedig mennyire egyszerű is lenne mindent csírájában elfojtani, vagy éppen megoldani. Az idolokat viszont egyáltalán nem tudta megérteni, az ügynökségek zsarnokok és pénzközpontúak, de ezek a srácok így is aláírják a szerződéseket, majd jönnek utána neki a problémáikkal.

10 éve ballagott el a gimnáziumból, mégis úgy érezte, legalább kétszer annyi idő telt el azóta. Öregnek és megviseltnek érezte mindenegyes porcikáját, hiába járt be néha egy-egy táncórára pácienseivel. Minden gondolata körülöttük forgott, hisz nem egyszer történt meg, hogy kénytelen volt a kollégiumukban aludni, vagy épp vészhelyzet miatt éjjel kellett rögtönzött foglalkozást tartani valamelyik öngyilkos jelöltnek.

Így teljese meglepetésként érte, amikor kivételesen otthon görnyedhetett a gépe előtt és postafiókjában egy rég nem látott nevet vélt felfedezni. Wu Yifan, azaz Kris.

Érdeklődve nyitotta meg a rövid elektronikus levelet, ami leginkább csak egy csatolt képfájlból állt. Az osztály első osztálytalálkozója, kereken 10 éve ballagtak el. Jövő hét szombaton, egy közeli klubban foglaltak volt osztálytársai egy termet az összejövetelnek.

Yixing komor tekintettel olvasta a tömény sorokat, melyek csak egy kezdeti nyálas bevezetőből és egy mi/hol/mikor kérdéssorból álltak. Nem sok kedve volt hozzá, mégis önkitlenül az asztali naptárért nyúlt, hogy följegyezze a nevezetes dátumot.

Titkon elmosolyodott, de még önmaga elől is rejtegette az arcát ráncoló görbületet. Szerény fiú volt, mégis, egyszerűen halvány kárörvendő kacaj hagyta el a száját, ahogy belegondolt. Ő vitte a legtöbbre szinte mindannyiuk közül. Végül egy gyors választ pötyögött be Krisnek és eltette magát holnapra.

1 comments | Leave a comment